Lehet, hogy a Macska-jaj nem Emir Kusturica legjobb filmje, de az hétszentség, hogy a leghíresebb és a legnevezetesebb, merthogy valóságos kultusz övezi. És nem csak Magyarországon. Ehhez persze hozzájárult az a bizonyos „Bubamara”, Dr. Nele Karajlic szerzeménye, amit itthon is számtalanszor feldolgoztak már, a Budapest Bártól és Lovasi Andrástól egészen Bangó Margitig, hogy azokról a lakodalmas átiratokról ne is nagyon elmélkedjünk részletesebben, amit különböző hobbi zenekarok követtek el legtöbbször a jóízlés és a násznép elleni merénylet formájában. Mondjuk, amikor általában felcsendül a nóta, a vendégsereg többsége már a poharat is alig tudja megtartani a kezében, annyira satu részeg, úgyhogy ilyen esetekben marad az összekapaszkodás, a térdig leereszkedő gatya és a koordinálatlan ordibálás, hogy azt mondja: „Felhők alatt születtem”, satöbbi, satöbbi, satöbbi. És a csodálatos mutatványhoz természetesen szükséges egy jóféle kerítésszaggató a spájz legmélyéről, ami biztosan megalapozza a totális képzavart és a másnapi macskajajt. A dal szerzője, Karajlic egyébként legalább akkora filmes polihisztor, mint Kusturica – aki még Manu Chaonak is rendezett videoklipeket szabadidejében -, hiszen amellett, hogy olykor zenei téren sürög-forog, játszik, rendez és ír is. Igaz ezeket a képességeit leginkább a televízió számára kamatoztatja.

Kusturica a Macska-jajjal azt a vonalat folytatta, amit A cigányok idejével elkezdett. Amíg azonban ott meglehetősen drámaira és realisztikusra hangolta a kisebbségi szubkultúra jellegzetességeinek elemzését, addig a Macska-jajnál eleresztette a gyeplőt és tág teret engedett a parodisztikus, kevésbé szofisztikált, geget gegre halmozó ábrázolásnak. Úgy tűnhet, mintha Kusturica egy pillanatra sem venné komolyan magát, hiszen népmesei elemektől túlfűtötten tálalja a pitiáner csirkefogóktól, felkapaszkodott maffiózóktól és hiányos, vagy rossz fogsorú keresztapáktól hemzsegő történetet. Azonban a rendező még akkor is két lábbal áll a földön, amikor ezt a vázat nyakon önti egy adag szirupos romantikával, hiszen pontos, néhol szándékosan túlzó karikatúráját adja egy korszak társadalmának, az örökös csencselésnek, a szélhámoskodásnak, a nagyravágyásnak, a kivagyiságnak, a pénz hatalmának és az irtózatosan fertőző butaságnak, műveletlenségnek. És azzal, hogy humorban bővelkedve lerántja a leplet az ügyeskedőkről, az úgynevezett dzsentrikről, a hatalmaskodó nagyurakról már rég túllép azon, hogy a cigányság életmódjáról, felfogásáról, világképéről, beilleszkedéséről állítson ki egy szatirikus bizonyítványt, merthogy a csalásokkal, hazugságokkal, lopásokkal, erőszakos, kisstílű és alattomos emberi jellemvonásokkal az emberiség jelentős részének mutat görbe tükröt. És miközben teli szájjal röhögünk a burleszkbe illő jeleneteken és azon, hogy miképpen verik át egymást folyton a vásznon látható pojácák, azon is elmerenghetünk egy hangyányit, hogy mi változott a film 1998-as bemutatója óta. Jó, nincs márka. Van helyette euró.

A Macska-jaj képei talán szürreálisak, mégis rendkívül sokatmondóak. A disznó felzabálja a Trabantot, a kutya kergeti a libákat, a maffiózó a limuzinban szívja fel a kokaint, a szélhámos, aki eddig csicska volt, úgy próbál felnőni és vagyont szerezni, hogy lekapcsolja az olajat szállító vonatot, amivel persze felsül, mert a nagyok azonnal félresöprik az asztaltól, ne ugasson bele a dolgukba, majd ők megcsinálják a bizniszt. És akkor ott van még az öreg Grga Pitic zseniális tolókocsija, ami Harley Davidsonokkal vetekszik és amiben egyszerre lapul zöldhasú és fegyver. Kusturica tényleg nem türtőztette magát, olykor a harsányság oltárán áldozza fel a történetvezetetést, hiszen többször van olyan érzésünk, mintha egy jobban sikerült Szeszélyes Évszakokat néznénk, ami keveredik Benedek Elek legszebben szóló meséivel, miközben még egy szolid Hamupipőke-parafrázis is beficcen a végén. A rendező azonban a káosszal, az abszurdba hajló fordulatokkal sem akarja fedezni filmjének mindenkori aktualitását és azokat a remekbeszabott karaktereket, akiknek jellemei, személyiségrajzai, groteszknek vélt vonásaik dacára, szinte teljes mértékben kompatibilisek azzal, amit a mában lépkedve tapasztalhatunk, ha nem csukjuk be a szemünket. Ezért bele lehet kötni Kusturica filmes megvalósításába, történet kezelésébe még a poénok esetleges egyenetlenségébe is, de a mondanivalójába, a tanulságaiba már vétek lenne. Mert azok örökérvényűek.

Kusturica filmje idehaza feliratosan került a filmszínházakba, szinkront csak a VHS megjelenés alkalmával kapott az államalapításunk ezeréves évfordulóján, 2000-ben. Igen, ez az az időszak, amikor gazdaságosabb volt egyből kazettára magyarítani és amikor még a forgalmazók sem törődtek azzal, hogy több embert érdekelhetne egy művészfilmnek kikiáltott alkotás akkor, ha az már a moziban szinkronizálva van. Mára ez valamicskét változott és sokszor a nehezebb mondanivalójú, komolyabb hangvételű darabokat is ilyen formában küldik a vetítőtermekbe, hátha segíthet a nagyobb hírverésnek és persze a nézőszámnak. És ha őszinték akarunk lenni, a Macska-jaj is szinkronosan nyerte el az igazi megbecsülését, addig kevesebb vizet zavart. A magyar szövegkönyvet Bicskei Elizabetta és Törköly Levente készítette. Mindkettőjük vajdasági születésű és színészi végzettségű. Törköly közben át is települt Magyarországra és gyakori vendég a szinkronstúdiókban is, leginkább, mint színész, de írt már más alkalommal is magyar szöveget, míg Bicskeinek ez volt az egyetlen ilyen jellegű munkája. Az autentikusságot, a nyelvismeretet tehát felesleges lenne megkérdőjeleznünk, hiszen vélhetően pontosan tisztában voltak azzal, hogy mit és hogyan fordítanak. A páros pedig elképesztően jól működött, mert egyrészt hihetetlenül humorosan és verbális ínyencségekkel gazdagon ültették át a balkáni világ ezen szegletének szófordulatait és nyelvi csavarjait, másrészt kiválóan érezték a magyar nyelv változatosságát és szépségeit. Ezért is születhetett egy minden igényt kielégítő alap a Macska-jaj hazai változatához.

Ha Kusturicát filmes polihisztorként emlegettük, kijár ez a jelző Földi Tamásra a magyar szinkron területén. Földi színészként többször volt a zseniális és korán eltávozott Philip Seymour Hoffman hangja, közben pedig igazi jolly jokerként száguldott végig a ranglétrán, hiszen a háttérben hangmérnöki szerepet éppúgy ellátott, mint vágóit, vagy gyártásvezetőit. Ezúttal szinkronrendezőként talált és irányított egy olyan gárdát, akinek tagjai a szinkron legfényesebb időszakát idézték és akik egyúttal óriássá emelték az eredeti egyébként sem kicsi ázsióját. Az ember azt sem tudja hirtelen melyik ujjába harapjon azzal, hogy kivel kezdi a névsorolvasást. Mégis maradjunk az egyik olyan ziccer szerepnél, ami nemcsak a Macska-jajban brillírozó Sabri Sulejmaninak, hanem a hazai tolmácsolójának is jutalomjáték a javából. A magyar színház –és filmművészet ma elő alakjainak egyik legnagyobbika, Bodrogi Gyula ugyanis kiköpött Grga Pitic. Bodrogi minden rutinját, tapasztalatát, színészi eszközárának legapróbb morzsáját beleteszi a fura fogsorú keresztapa figurájába. A nevetése hátborzongató és élménydús egyszerre, ha meghalljuk, szinte együtt röhögünk vele. A hangszínváltásai kiemelkedők és utánozhatatlanok, olykor olyan, mint egy mosolygó gyilkos, még a vicceit is komolyan kell venni, máskor, főképp, amikor a barátjáról van szó, lírai és elégikus lesz, amikor pedig fegyver van a kezében kimondottan fenyegető.

Bodrogi nem bolondozza el a keresztapa figuráját, de úgy tud komolykodni, hogy végig ott van mögötte a kikacsintás a néző felé. És persze van egy mondat, amit olyan gyönyörű tört angolsággal szólaltat meg, hogy annak, ha keresnénk, sem találnánk párját. A Casablanca című film kultikus szövege és záró momentuma többször elhangzik Bodrogi szájából, mindig egy kicsit más súlyozással, de minden alkalommal színesen, változatosan és ugyanolyan hatásfokkal: „Louis, I think this is the beginning of beautiful friendship”. És utána következik egy Bodrogi-féle rötyögés a legjobb fajtából. Kitörölhetetlen és maradandó pillanatok. Nem véletlen, hogy egy ilyen nevetéssel fejeződik be a film és az sem, hogy Bodrogi az egyik interjújában emlékezetes munkaként aposztrofálta Grga Pitic karakterét. Pitic cimborájának szerepét az a csodálatos Zenthe Ferenc alakította a magyar változatban, aki egykoron az egyik legfoglalkoztatottabb színész volt a szinkronban és persze elválaszthatatlan attól a Jack Lemmontól, akit Bodrogi is magyarított a Van, aki forrón szereti című klasszikusban. Zenthének már a belépője is bámulatra méltó. Ahogy azt az egyetlen szót kiejti a száján, hogy „muzsika”, abban benne van egy rácsodálkozás arra, hogy még mindig él és a zene eufórikus szeretete, miközben olyan melegség, érzékenység járja át a hangját, ami könnyes és megható. Zarije karaktere szinte mindig legalább félrészeg, amit Zenthe észvesztő hangsúlyozással interpretál, olykor elharapja a szavakat, máskor megnyomja, néha egy kicsit hadar, máskor lelassít és ezekhez a változásokhoz kitűnően illeszti a hangszínét és a tónusait. Zenthe Ferenc mondatai ilyen formán valósággal beleégnek a hallójáratainkba. Az is, amikor azt mondja a nővérkének kétszer is, hogy „nincs oka rá” és az is, amikor arról beszél az unokájának, hogy „anyád meghalt, apád meg egy tetű”. A tetűt pedig még egy elkeseredett nyomatékkal is megjelöli.

Bodrogi Gyula és Zenthe Ferenc egyetlen közös jelenete a karaktereik mesébe illő feltámadásakor pedig azt is ékesen bizonyítja, hogy miért lettek ők a szakmájuk legjobbjai. A két hernyótalpú szélhámos közül, Matko rafinériáját és lúzerségét Szacsvay László a hangjával talán még jobban kidomborítja, mint az eredetiben Bajram Severdzan. Szacsvay hatásosan libikókázik az orgánumával. Az egyik pillanatban herélt hangon, pipiskedve leoltja a fiát, hogy ne zavarja, miközben kártyázik, aztán a következőben már lágy tónusban simogatja őt. És körülbelül ugyanilyen intenzitással lubickol a kétszínűségben és a hazudozásban. Alázatos, behízelkedő Dadannal szemben és megpróbál határozott és szigorú lenni az apjával és a fiával. Szacsvay szerencsétlenkedései elsőrangúak, amit még különböző hangutánzó szavakkal is megtold és erősít. Dörner György Dadan szerepében, Srdjan Todorovic hangjaként olyan antréval vonul be, ami előre meghatározza a figura jellemét is. Dörner kifogástalanul együtt él Dadannal, már a limuzinban és a későbbiekben is horkantgat, szívja az orrát, bohóckodik és fenyeget, miközben ömlik a verbális mocsok a szájából. Dörner legalább úgy egyensúlyozik, mint Szacsvay, azzal a különbséggel, hogy neki úgy kell ripacskodnia, hőbörögnie, adott esetben röhögnie, hogy az ne csússzon el a kínos paródia irányába. Dörner pedig felméri a határokat, élvezettel pojácáskodik és nagyszerűen találja el a karakter kiszámíthatatlanságát is. És persze a belépőnél harsogott „pitbull”, amire a kurvái rávágják, hogy „terrier”; szállóige lett.

Kaszás Gergő a néhol ravasznak tűnő, néhol pedig kifejezetten oktondinak látszó szerelmes unoka bőrébe bújik. Kaszás hangszíneiben szépen illeszkedik Zare meglehetősen változó habitusához. Az apját, Matkót keményen felelősségre vonja a hazudozásaiért, ilyenkor vádlóként viselkedik, a szerelmével szemben egyszerre incselkedő és meghunyászkodó, Dadan elől pedig a nagyapja oltalma alá menekülne. Kaszás ekkor fergeteges, hiszen gyermekien visítozva szólítja a papáját, miközben az a padláson vár a feltámadásra. Ida szerepében a magyar változatban azt a Majsai-Nyilas Tündét hallhatjuk, akinek az orgánuma kísértetiesen hasonlít Kisfalvy Krisztináéhoz. Majsai-Nyilas hangjában legalább annyiféle szín található, mint Kaszáséban. Pajkosan és ellenállhatatlanul bolondítja a nálánál fiatalabb Zarét, amiben kitüremkednek Majsai-Nyilas csintalan nevetései, miközben hisztériázik és nyüszít, amikor úgy néz ki, elveszíti a szerelmét. Majsai-Nyilas a nagyanyjával való szemtelenségét és lezserségét magas fölénnyel a hangjában prezentálja. Van még egy szerelmespárunk. A nemrégiben eltávozott Bicskey Lukács, Pitic unokájaként, elsősorban a figura mamlasz mivoltát emeli ki olyan lágyan és engedelmesen, ami meglepő a magyar színész ismert fizimiskájához képest. A karakter keménységét akkor veszi elő, amikor meg kell védenie az ő Hamupipőkéjét, aki Dadan törpe méretű húga. Murányi Tünde kissé érces, sipítozós, kevésbé nőies hangja páratlanul érvényesül a hugica szerepében.

Földi Tamás Tábori Nórára, a Vígszínház egykori kitűnő művésznőjére osztotta a minden hájjal megkent Sujka nagymama szerepét. Tábori minden rezdülése és megmozdulása maga a nagybetűs élmény, már az elején olyan természetesen káromkodik, amikor nem tud telefonálni, mert meg kell locsolni a póznát, mint egy házsártos vénasszony. Tábori vérbeli kufársága lenyűgöző, amikor Dadannak el akarja adni az unokáját, Idát. Az meg egyenesen mesteri, ahogy később kéjsóvár mondatokkal megspékelve bosszút áll rajta, hiszen hashajtót kever az italába. Tábori káröröme abban az egyetlen rövid szösszenetben csúcsosodik ki, amikor Dadan szenvedését és toporgását látva odaböki: „hat már”. És a főbb szereplők mellé egészen kiemelkedő epizodisták keveredtek, Tahi Tóth László, Miki Manojlovic pár perces cameojában úgy idétlenkedik, mintha előtte húzta volna meg a neki előkészített boros flaskát. Verebély Iván papként, Gesztesi Károly ügyefogyott sofőrként, Kamarás Iván testőrként, Kránitz Lajos vámtisztként gazsulálnak a többieknek és szereznek néhány kellemes percet a nézőknek. Kusturica balkáni cirkuszához Földi Tamás szinkronrendező egy kiváló rezesbandát instruált, akik olyan hibátlanul adták elő a Macska-jaj magyar változatát, mint Goran Bregovic zenekara a Bubamarát. Az eredetivel egyenrangú eredménnyel.